Hosszú, végtelen hosszú úton haladunk. Célját nem tudjuk, többnyire következő lépésünk nyomát sem érzékeljük.
Magányosnak hisszük magunkat, mert még nem látunk.
Nem látunk úgy, ahogyan arra képesek lennénk: tiszta szívvel, bátran és játékosan, ahogyan ezt a gyermek teszi.
A gyermek, akinek világában sosem merült fel a kérdés: játszani, vagy sem?
A játék természetes létformánk, ám szerepeinkben elmerülve elveszíthetjük a legfontosabbat: akik valójában vagyunk.
Minden szerepünk, minden játékunkban résztvevő szereplő hozzánk tesz valamit: általuk többek leszünk, általuk közelebb jutunk a végső célhoz, amiért itt vagyunk: átadni magunkat annak, AKI valójában vagyunk, felismerni magunkban az IGAZIT, a Legvégső Valóságot.
Ez a játék célja és amíg ezt fel nem ismerjük, addig a körülményeink rabjának érezzük magunkat.
De, ahogyan a felismerés egyre jobban kiteljesedik, elérkezik a megértés és a hála, ráébredünk: az út volt a célunk, és akkor már hálát adunk minden egyes lépésért, amit addig megtettünk, és megtehettünk, mert így válhattunk Szabaddá, Boldoggá, így kezdhettünk el Igazán Élni.
