Nagyon nehéz volt már, egyre nehezebb a zsák, amit cipeltem.
Fájt a hátam, gerincem összeroppanni látszott a súly alatt.
Kértem segítséget, megszabadulást,
próbáltam földhöz csapni,
kiabálni, vagdalkozni,
levetni magamról, hogy megszabadulhassak végre.
Már nem akartam, már nem kellett, már nyűg volt,
és mégis vittem magammal,
mintha hozzám lett volna nőve.
Igen.
Hozzám nőtt, életem részévé vált,
észre sem vettem, nem tudatosult bennem,
hogy mi történik velem, csak azt HITTEM
értem, és tudom, mi ez.
Értem volt, és mégsem értettem meg, mi az üzenete.
Hosszú évek teltek így el.
Éltem - hittem én, de aludtam, valójában.
Álmomban csodás képeket, eseményeket éltem át, aztán felriadtam,
kétségbe esve úgy éreztem: álmodom, álmodtam magamnak egy életet, ami nincs is.
Álom és ébrenlét határán megéltem egy szerelmet,
ami időnként olyan súlyos volt, hogy belebetegedtem.
Aztán egyszerre, amikor már szemem valóban kinyílt,
és már tudtam, hogy felébredtem,
látni kezdtem.
Egy másik világot, egy másik embert - hibákkal, gyengeségekkel, hazugságokkal -
talán úgy tűnne: a teljességet, de ez is csak illúzió,
és amikor szemem végre valóban felnyílt,
egyszeriben nagyon nehéz teherré vált ez az út.
Az út, amelyen cipeltem őt a hátamon, hogy segítsem.
Vagy inkább azt hittem: segítem azzal, hogy cipelem.
Most, végre, letettem a zsákot, letettem a terhet,
és amint leemeltem vállamról,
amint a földre helyeztem, fényszikrákká vált,
és mint a csillagszóró varázslata, eltünt a levegőben.
Apró csillagköddé alakult, és kihúnyt.
Megszabadultam, végre.
Már nincs, amit cipelnem kell.
Ez már egy új élet.
Köszönöm.
