A héten előtűntek olyan félelmek, fájdalmak, melyekről már azt hittem, búcsút mondtunk egymásnak.
Ez a március hatalmas robbanással indult.
Szétterjedt belsőmben gondolataim mákonya, és rágott sebet egyre mélyebbre - legalábbis így indult.
Aztán felismertem: itt egy újabb lehetőség a kitekintésre:
a nehézségek átértékelésére, a csakazértis harmónia megteremtésére.
Tombolni akart bennem a múlt fájdalma,
utolsókat rúgott belém a félelem,
az elhagyatottság,
mindaz, ami már eltűnt, és ami egyszerre,
ki tudja honnan, ismét megjelent.
Nem győzhet már felettem,
akkor sem,
ha volt olyan pillanat, amikor majdnem legyőzni látszott.
Nem! - kiáltotta szívem. Nem! - kiáltotta bensőm,
először reszketve,
aztán egyre erősebben,
és egyre magabiztosabban.
Ennek már vége!
Ez csak a káprázat, az illúzió!
Ez nem ÉN vagyok!
Ez nem a fény, ez egy kisebb,
és egyre kisebbé zsugorodó hullám,
ami még elő-elő tör,
de ereje már nem lehet rajtam.
Tegnap már alig mozdultak a végtagjaim.
Nehézség volt lépnem, és megterhelő nap elé néztem.
Külső segítséget kértem, és kaptam.
A fájdalom, ami ellepte a testemet, mára már elmúlt, kiégett belőlem.
Fizikai testem így mutatja a belső háborúkat.
De legyőzhető a fájdalom, azaz nem harcolni kell ellene,
hanem átformálni,
hagyni,
hogy zakatoljon bennünk,
egyre erősebben, látszólag csillapíthatatlanul.
Távolodva figyelni a hullámokat,
ez az egyetlen megoldás ilyenkor,
tudván tudva,
hogy elmúlik majd ez is, mint minden, ami egykor nehéznek tűnt.
A lelki fájdalom fizikaivá lépett elő, szó szerint, hiszem járásomat blokkolta.
Ma már elmúlt.
Ismét harmonia költözött belém, lelkem és testem megnyugodott.
Elérkezett a megtisztulás.
Köszönöm az újabb megtapasztalást!