Ébresztő!

Már nincs visszaút.
Ott vagyunk, ahol lennünk kellett,
elindult az új kaland,
az új öröm,
az új játék.
Már csak a csoport felzárkózását várjuk.
Társainkat,
ÖnMAGunkat,
akik vagyunk,
akikké lehetünk,
akikkel EGYütt tehetünk.
A szívünk már együtt dobban,
új ütemet ver, és, még ha látszólag talán
nem észlelhető a fizikai síkon,
valójában már elindult a változás,
már képesek vagyunk együtt haladni,
együtt tenni.
Tudatunk tágulásával ráeszmélünk,
mi vagyunk, akik tehetünk,
mi, egyénenként, egyként.
Társakat kapunk,
szerelmet kapunk,
minden a miénk, amire vágyunk.
Ha elhisszük,
ha arra figyelünk,
ha behívjuk,
ha észrevesszük.
Az új kezdet már elkezdődött,
bennem,
benned,
és bennünk.
Segítsük hát társainkat,
ébredjenek: a kürt felharsant,
a hívó szót meghallani már itt az idő!
Induljunk együtt befelé,
lelkünk mélyébe,
ott van,
amit keresünk,
amire eddig vágytunk,
de nem láttuk,
azt hittük a világban leljük meg,
azt hittük,
valamire még várnunk szükséges,
valami még hiányzik,
valami még hibádzik..
Már minden itt van.
Itt és most.
A hatalom kezünkben: világunkat megválthatjuk,
önmagunkat megválthatjuk,
mert a változás,
az öröm megismerése csak rajtunk múlik,
ott szunnyad bennünk,
miként a gyémánt a föld méhében - kiaknázni,
felszínre hozni nekünk,
magunknak kell, hiszen kötelességünk ez,
mert itt vagyunk, ezekben az időkben,
mert úgy döntöttünk,
szabad akaratunkból, hogy részt vállalunk,
leszületünk.
Egyénként és csoporttudatként emeljük magunkat,
hogy összekapcsolódva átléphessünk abba az új tudatba,
amit a jövendölések az Új Földként említenek.
A lehetőség bennünk van.
Az erő bennünk van.
A döntés a miénk:
mit választunk:
utat a boldogsághoz, az örömhöz,
a valódi örömhöz,
ami nem függ külső körülménytől,
nem függ az anyagi gazdagságtól,
nem függ a világ megerősítésétől, csodálatától.
Elszámolásunk a miénk, ahogyan örömünk is az.
Egyénenként EGYként megélve a teljességet a kollektív tudat elmozdul.
Mert minden összefügg mindennel.
Nincs TE és nincs ÉN, MI vagyunk, és hatunk.
Ez a boldogság lehetősége a bolygó számára.
Vezetőnk lehet a szívünk,
ha már képesek vagyunk összeolvadni valódi énünkkel,
ha már azt sugározzuk, amiből létezünk, és
valóban vagyunk: a Szeretetet.
A tudást, hogy
ÉN IS TE VAGYOK,
mert mindnyájan ugyanabból a Forrásból jöttünk,
és, majd,
ha időnk letelik,
ugyanoda térünk vissza.
Ámen.

Bohóclétünk

Nem tudtam letenni a könyvet.
Amikor már összeolvadtak szemem előtt a sorok,
már a szavakat csak láttam,
de nem fogtam,
nem éltem őket,
akkor egy kicsit megpihentem.
Aludtam rá egy keveset.
Olyankor beépült a tartalom.
Lelkemben táncoltak a bohócok,
lelkem táncolt bohócként,
együtt hallgattuk a muzsikát,
együtt repültünk,
együtt szerettünk.
Egyre mélyebben ismertem magamra,
egyre sürgetőbb késztetés volt,
hogy bevalljam - magamnak először,
igen, én is a bohóctársadalom tagja vagyok!
Eddig nem tudtam.
Pontosabban a fejem nem tudta, a szívem igen.
Büszkeség öntött el, vagy tán nem is büszkeség ez,
hanem az együvé tartozás öröme, derűje.
Dudorásztam magamban, és öleltem a Mestert,
akit bohócéletemben kaptam.
Tudom,
hogy a világ mást lát,
tudom,
hogy csak kevesen halljuk a zenét,
tudom,
hogy nehéz elindulni,
hogy táncoljunk,
még nehezebb felismerni a valódi szabadságot,
amit szívünkben élhetünk meg.
Tudom, és mégis hiszem:
minden segíthet,
hogy oda jussunk,
hogy megélhessük,
egyre többen a bohóc lét valódiságát,
azt az örömet,
amit adhat a másság,
azt az igazságot,
amit meglátnunk
van lehetőségünk,
van időnk,
és van jelenünk.
Bohócként talán nem ért meg a környezet,
mégis nevetünk és mégis hatunk.
Nem látom azt, hogy másként is lehetne élni.
Nem hiszem azt, hogy másként is érdemes élni.
Felnézve, most, ebben a pillanatban ráébredtem:
alkalmi fenyőfámon - a gyönyörű szobafenyőn,
aki ilyenkor, az ünnep idején csodába öltözik,
csendesen meglapulva,
boldogan pihe-puhán libegve fent maradt egy dísz.
Elbújt, amikor megfosztottam kincseitől.
Nem láttam őt,
így ott maradt, ahova feltettem:
egy szellő könnyű, hófehér angyalka.
Onnan mosolyog rám.
Most már tudom, hogy ez a legvégső igazság.
Mert rábólintottak az angyalok.
(mély tisztelettel Müller Péter könyve előtt meghajolva: Isten bohócai)

Kapcsolatok

Életemben - hittem - nagyon sok fontos kapcsolódásom volt.
Lehet, egyáltalán nem kapcsolódtam itt a földi létben erősen soha.
Függőségek, amik kialakultak, lassan eltűntek.
Árnyai elő-elő köszönnek, felszikráznak még néha, de erőtlenek.
A legszorosabb valahai kötés a szülőkhöz kapcsolt.
Talán ennek elengedése volt a legnehezebb.
Úgy látni őket, amilyenek valóban voltak,
nem kisgyermekként, aki kapaszkodik,
hanem felnőttként,
emberként.
Tisztán látni életüket,
viaskodásaikat,
árnyaikat,
erejüket,
fényüket.
Amikor ez már elérkezik, a megnyugvás ideje.
A lelki békéé.
Szépen,
lépésről lépésre minden eddigi kapcsolatom
fénybe került - lelkem fényébe,
ahol a megértés, az együttérzés a vezetőm.
Ahol látom, hogy mindannyian küzdünk.
Küzdünk, mert nem látjuk, hogy mindaz,
ami körülvesz általunk teremtődött,
és általunk létezik.
Így el is múlik.
Ami elmúlik, nem a valóság, csak illúzió csupán.
Ami örök, azt az emberi szem nem látja.
Azt a szívünk látja.
Ahhoz, hogy ez a szemünk megnyíljon, idő kell.
Idő, ami szintén illuzórikus - egyszer gyorsan, rohanvást telik,
egyszer unottan kullog.
Mégis, mi az, ami mindent képes megváltoztatni,
és másként élni, másként látni - igazabban, valódibban?
Az a fény, lelkünk fénye,
ami, mire ha már ráeszmélünk, észrevesszük,
megértjük,
elfogadjuk létezését,
aminek, ha teret adunk életünkben,
minden, ami mulandó,
egyszeriben elveszti jelentőségét.

Elveszti a lehetőséget, hogy fájjon.
Marad az öröm.

Az út hullámvasúthoz hasonlatos,
le-fel, le-fel,
de a hullámok egyszeriben csitulni képesek,
és a kocsi fent marad,
ahonnan látjuk a táj csodáját,
ahol ragyog a nap,
ujjongunk a fényben,
ragyogunk, belülről.

Megérkeztünk, otthon vagyunk.

Ezt a megérkezést kívánom mindannyiunknak ebben a (látszólag) új évben..!