Mintha eddig álmodtam volna.
Mintha eddig nem láttam volna meg összefüggéseket.
Egyszeriben életem megtelik magyarázatokkal, amiket eddig kerestem.
Kérdéseimre megérkeznek a válaszok.
A válaszok, amikre évek óta várok, mert éveken keresztül nem láthattam meg összefüggéseket.
Éretlen voltam, úgy tűnik.
Éretlen ahhoz, hogy megérjek, hogy megértsek.
Tettem a dolgom úgy is, persze.
Nem értettem, kínlódtam, ha úgy éreztem: fogságba kerültem,
egy helyzet fogságába, ahol a megoldás kulcsa valaki másnál van.
Mostanra megértettem: a kulcs mindig nálunk és bennünk van.
Sehol máshol: a szívünkben.
Bármink lehet, bármire lehetünk képesek,
amíg szívünket nem tudjuk megnyitni,
amíg nem vagyunk képesek szívünkkel látni és érezni,
addig alszunk, és álmodunk.
Álmodunk egy másik életet,
amit majd valaki elhoz nekünk,
amit majd valaki megvalósít helyettünk - és többnyire,
mégha látszólag történik is változás,
igazi,
mély átalakulás nem lehetséges.
Van egy pont, amivel, ha képesek vagyunk eggyé válni,
ha képesek vagyunk megnyílni felé,
azonnal elhozza a változásokat.
Szívünkkel látni annyit tesz: érzem és értem,
mit miért tesz a másik,
és elfogadom őt annak, amilyen,
felismerem benne, hogy semmi másra nem vágyik ő sem,
mint szeretetre,
talán még kívül keresi a megoldást ő is,
talán még azt gondolja,
majd a körülmények elhozzák a lelki békét, a megnyugvást.
Így éltem én is sokáig.
Aztán jött egy hatalmas ébredés, ami mindent felkavart - de főként azt a langyos vizet, amiben addig dagonyáztam.
Nem biztos, hogy észrevették rajtam mások.
Nem is ez a fontos.
Az sosem fontos, hogy mások mit gondolnak,
hiszen mindenki saját szűrőjén keresztül nézi a másik embert,
pontosabban azt hiszi: őt nézi, látja, de valójában saját maga gyengeségeit igyekszik eltakarni, amikor - látszólag - ítéletet mond egy másik emberről.
Ma már tudom: ahhoz, hogy lássunk,
fel kell nyílnia előbb a szemünknek.
Nem a fizikai szemünknek, egy belső, titkos szemnek,
ami addig ott szunnyad, és sokáig nem is tudunk róla.
Ha ez sikerül, egyszeriben megnyílik a világ,
és egészen másról kezd szólni minden esemény az életünkben:
tanítássá válik az élet, egy gyönyörű kalanddá, amit végig játszunk.
"Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő"
Mennyire igaz ez, csak mostanában értettem meg.
Amennyire éljük már a valóságot,
annyira nem tör már ránk a boldogtalanság, a keserűség,
annyira válik életünk részévé a belső béke, az öröm.
Ez a fordulat megváltoztathat mindent - bennünk.
A környezetünk is szépen lassan megváltozik,
semmit sem kell tennünk hozzá: belső fényünk másokat is felébreszthet.
Így változunk együtt.
Így változhat világunk.
Oly kevés elég, oly egyszerű mindez. "csak" fel kell ébredni álmunkból.
Köszönöm, hogy egyre jobban ébredezek.
Ezt kívánom neked is, és mindannyiunknak.

20 év

Nézlek.
Arcod  metszése, tekinteted, szád lágysága mind rólad beszél.
Nézlek, és látlak.
Mekkora ajándéka ez a sorsnak, hogy ha ránézek a kedvesre,
valóban őt látom - annyit, amennyit tudatom mostanra látni enged.
Látom a lelket, aki azért érkezett, hogy segítsen önmagának,
és nekünk is a fejlődésben.
Látom a fényt a szemedben, ami csak mélyebb lett az eltelt évek alatt.
Csodálom ujjaid finomságát,
boldoggá tesz, hogy hallom hangodat,
szavaidban ott lobog az eljövendő idő tüze,
a nem múló láng, ami az évek múltával egyre nagyobb meleget képes adni,
ami tűzzé válik, parázslik szüntelen.
Melegénél annyian töltekezhetünk!
Boldogság visszanézni.
Boldogság látni: az elszánás,
a hit hatalmas erő,
ha álmunkat merészen álmodjuk,
ha hitünket tettekbe formázzuk!
20 év alatt ez a fény emberek tudatába helyezheti el a szikrát,
tömegek indulhatnak el másfelé,
mit eddig valósnak tudtak.
Nem változtál bennem, fizikai tested ma is azt a kisfiút mutatja,
aki a játékot valós igazságnak tudja,
aki meggyőződésből,
megtapasztalásokból megerősödve teszi a dolgát,
amit ajándékul a sorstól kapott,
és aki segíti, gyógyítja,
nyitja bezárt tudatunkat:
ébredjünk,
higgyünk,
tudjunk,
és tapasztaljunk: van más is,
van több is, erőnk velünk van!
Köszönöm a Teremtőnek, hogy megadatott ez a 20 év veled-veletek-velünk!
Isten éltessen, kedvesem!

Karneol

Nézegetem a tüzes, arany-narancs követ, itt, a markomban.
Eljött velem, mert nem tudtam szememet levenni róla,
amikor néhány éve, Avalonban összetalálkoztunk.
Felülete sima, bársonyos, lágyan cirógató érintése.
Azonnal megszerettem.
Azóta kis éjjeli asztalkámon áll, Gábriel arkangyal képét tartja - összebarátkoztak az évek során.
Eggyé váltak.
Markomat összezárom, szememet behunyom.
A kő szellemét hívom, és kérem: engedje, hogy megismerhessem.
Várok.
Egy ideig mintha semmi sem történne.
Szemem csukva továbbra is.
Már tenyeremben érzékelem a kő rezgését, pulzáló, lágy ritmusban melegít.
Arra eszmélek, hogy kezdi betölteni testemet,
már nem csak a tenyerem érzékeli rezgését,
már terjed szét, eléri szívemet, eléri méhemet,
már itt dobog, lüktet bennem,
már átengedi erejét nekem, már eggyé válunk.
A kő és én egyek vagyunk, bennem él ő tovább,
érzékelem, és érzékel.
Életre segítem, és segíti életemet.
Ő és én.
Köszönöm Neked, hogy engedted,
hogy megismerjelek,
hogy szerethesselek,
így,
EGYként Veled.

Nőiség

Nincsen tovább elbújás, már nem lehet visszavonulni,
ha nehézséggel találkozunk.
Utunk nyílegyenesen oda vezet, ahova elindultunk.
Felvállalva női létünket, felvállalva erőnket,
amit kaptunk Teremtőnktől,
felvállalva a feladatot, amiért leszülettünk.
Látom társaimat, látom, ahogyan még vergődnek,
mert nem látják, miért élik életüket szenvedések között.
Elhitetnek magukkal olyan értékeket,
amik valójában sosem voltak értékek,
neveltetésünk tette azzá,
anyáink, nagyszüleink hitrendszerét építettük be életünkbe,
és hittük róla azt, mi vagyunk.
Az új élet már mást követel, és mást kínál.
Hatalmas bátorság magunkba szállni,
belenézni legsötétebb bugyraink mélyébe is,
és onnan előhozni azt, amit elástunk.
Fájdalmas folyamat, és nehéz magunkat rávenni.
Az első megkönnyebbülés után talán azt képzeljük: mindent megoldottunk,
aztán hamarosan mégis jön a következő mélység.
Onnan is kikeveredünk természetesen,
fellélegzünk,
megnyugszunk,
ismét azt gondoljuk: megérkeztünk.
Majd újra egy váratlan esemény,
egy villanás, és ismét találunk valamit,
ami még feloldásra vár.
Így haladunk.
Ahogyan egyénenként képesek vagyunk önmagunkban feloldani a gátakat,
felszabadítani nőiségünk egyre több aspektusát,
úgy segíthetünk társainknak,
akik utánunk kezdik meg ezt a felszabadító kúrát.
Minden megoldott, minden feloldott korlátunkkal segítjük az utánunk következőket.
Nekik már egyre könnyebb.
Világunk csak így változhat meg: ha vállaljuk, hogy önmagunkból kitisztítunk minden salakot, minden lerakódást, ami valódi Lényünket takarja,
valódi Erőnket fedi el.
Már sokan felismertük ezt, és már egyre többen éljük a módszert,
egyre többen visszük a fáklyát,
aminek fényéhez csatlakozhat minden olyan ember,
aki ráébred arra: csak magunkon keresztül válthatjuk meg világunkat,
és ebben a megváltásban nekünk, nőknek most hatalmas szerep jutott.
Hívok hát minden társamat,
induljunk,
vállaljuk az utat,
ami gazdagabbá,
boldogabbá,
teljesebbé tehet nem csak minket,
nemcsak családunkat,
szeretteinket,
de a minket körülölelő világot is egyben.
Eljött az idő.

Tapasztalásaink

Ahogy haladunk, és egyre több valóság nyílik meg,
ahogyan értelmet kapnak életünk eseményei,
megszaporodnak az örömök és meglepetések.
Megnyílik egy olyan belső világ, amit eddig fátyol takart.
Amiről nem volt tudomásunk,
és meggyőződésként hordoztuk magunkban korlátainkat, hiedelmeinket.
Ahogyan a személyes világunk tágul,
ahogyan egyre mélyebben belelátunk életünk eseményeibe,
egyre nagyobb valósággá válik számunkra: Én is Te vagyok!
Ezzel a felismeréssel minden átalakul.
Nagyobb megértéssel, nagyobb együttérzéssel fordulunk egymás felé,
hiszen mindannyian ugyanazt az utat járjuk végig,
mindannyian ugyanarra vágyunk: szeretetre, megértésre, elfogadásra.
Az a lépcsőfok, amin mindenképpen át kell lépnünk ahhoz, hogy vágyunk beteljesedjen, talán az, hogy felismerjük: amire vágyunk,
abból elsősorban magunknak - magunkból kell adni ahhoz,
hogy megérkezzen hozzánk.
Az "adj, hogy kaphass" törvény működik, ha ismerjük, ha nem.
Az, ami van akkor is van, ha még nem látjuk, mert még szendergünk.
Az út azonban mindenkinek csodákat tartogat: magunk és egymás megismerésén keresztül eljuthatunk a boldogságba, eljuthatunk a valódi megbocsátáshoz.
A megbocsátás felszabadít, és úgy vélem,
amire leginkább vágyunk, az a szabadság:
szabadon Önmagunk lenni, és megengedni másoknak is,
hogy szabadon Önmaguk lehessenek.
Minden botlásunk, és tévedésünk megbocsáthatóvá válik,
ha erre már ráismertünk.
Ez az utunk, vagy ez is az utunk,
mert mindegyikünk a maga útját járja,
saját megtapasztalásokkal, saját gyötrelmekkel, saját örömökkel.
Ha már felismerjük, hogy mindannyian egyek vagyunk,
még akkor is, ha látszólag különálló emberek vesznek körül,
akkor meglátjuk azt a fényt,
ami ott ragyog belül a másikban is,
lehet, bár,
hogy ő maga még ebből semmit sem vett észre.
Eljön majd az is.
Addig tapasztalunk, tanulunk és életünk minden pillanatában vizsgázunk.
Ez is egy csoda.
Köszönöm a tanításokat. 

Iszap

Most, amikor a vörös iszap elönti, ellepi,
elvágja az életet annyi ember előtt,
és szívünk összeszorul látván a képeken,
nehéz nem átgondolni, mit is jelent ez,
mit hozhat még az elkövetkező idő?
Hogyan tudunk ott állni mellettük,
hogyan tudunk szívünkből együtt érezni azokkal a társainkkal,
akik most ezt átélik?
Nekem Pompei látványa jelent meg emlékeimből,
a pusztulás ott is hirtelen érkezett.
Jelek voltak, menekülni nem lehetett.
Miért ez a hasonlatosság számomra?
Még rejtély.
Ha fontos, megvilágosodik, biztosan.
Amit most érzek, és követek, az szívem hangja:
küldöm a szeretetet minden bajba jutott társunknak,
küldöm a fényt,
hogy elbírják a fájdalmat,
a kétségbeesést,
hogy belekapaszkodhassanak,
és könnyebb legyen a megélés.
Legyen ez a néhány sor is azért itt,
hogy eljusson hozzájuk minél többünk segítsége,
együttérzése - minden szinten.
Kérem az oltalmat a szenvedőkre,
kérem, hogy enyhüljön a kín,
az elkeseredés,
kérem az összefogást,
az együtt lépést, amire most ismét hatalmas szükség van.
Kérem, és hiszem, hogy megadatik.
Ámen.

Elérés

Nézem a képeket. Hallgatom a dalt.
Várom, hogy előtűnjenek belőlem azok az érzések, amikor ott voltam, és láttam és hallottam.
Már nem érzékelem ugyanazt.
Már azokat látom, akik énekelnek.
Azokat, akiket életük különböző szakaszában egymáshoz rendelt a sors, hogy megmutassa: bármi lehetséges.
Életünknek nagyon sok olyan szakasza van, amikor tudattalanul belesodródunk egy-egy érzelembe, legtöbbször fel sem ismerjük magunkban.
Ha felismernénk, váltani tudnánk.
Ha felismerjük, képesek vagyunk váltani.
Képesek vagyunk felcserélni a csillogást a valódi mélységgel.
Képesek vagyunk mélyebben belelátni saját lelkünkbe,
felismerni elnyomott vágyainkat,
felismerni azt az egyetlen célt, ami ott munkál mindenkiben: örömben, boldogságban élni.
Lehet, hogy egy illúziót kell ehhez meglátni magunkban,
lehet, hogy egy belső kaput kell megnyitni hozzá,
egy kaput, amelyet - úgy tűnik - nagyon őriznek valahol.
A csábítás része ennek a folyamatnak.
Arra is szükség van, mert megpróbálhatjuk magunkat: valóban erősek vagyunk-e annyira, hogy elengedjük azt, ami túl könnyű, de itt van, túl szép, de elérhető,
és elbűvölni látszik azzal, amit ő maga is még csak keres: a látszólagos boldogsággal.
Nagyon hatalmas erő volt számomra, ami akkor kimozdított.
Akkor még nem tudtam, hogy átlendített egy másik útra, eltérített és szinte robbant bennem.
Ma már megköszönöm, hogy megéltem az akkori eseményeket.
Elmúlt belőlem minden negatív érzés, ami akkor felszínre tört,
látom már, hogy életünknek egyik legfontosabb kapujához érkeztünk el,
és mindketten lehetőséget kaptunk egy hatalmas fejlődésre, átnemesülésre, érésre.
Ma már másként élem meg ugyanazt - látom a vergődést, látom a fájdalmat, látom a szándékokat, de már nem ráz meg.
Mert már feldolgoztuk, már kiégett aminek távoznia kellett, már megmaradt az,
ami lényünk  igazi alapja: a szeretet.
Az a szeretet, ami sokkal erősebb kapocs, mint az a kísértés, csábítás,
amit sikerült átfényezni.
Tudom, hogy szükséges volt ez az élmény,
mert nemesebbé tett,
mert kinyitotta szemedet, és az enyémet is,
már felismered a szándékot,
ha közelít, és már tudod, és én is tudom, elfutni nem lehet előle,
egyetlen megoldás megélni, átélni és elengedni.
Gazdagabbak lettünk ezzel az élménnyel, mindketten, Kedvesem.
Köszönöm a Sorsnak, hogy megadatott nekünk.