Mintha eddig álmodtam volna.
Mintha eddig nem láttam volna meg összefüggéseket.
Egyszeriben életem megtelik magyarázatokkal, amiket eddig kerestem.
Kérdéseimre megérkeznek a válaszok.
A válaszok, amikre évek óta várok, mert éveken keresztül nem láthattam meg összefüggéseket.
Éretlen voltam, úgy tűnik.
Éretlen ahhoz, hogy megérjek, hogy megértsek.
Tettem a dolgom úgy is, persze.
Nem értettem, kínlódtam, ha úgy éreztem: fogságba kerültem,
egy helyzet fogságába, ahol a megoldás kulcsa valaki másnál van.
Mostanra megértettem: a kulcs mindig nálunk és bennünk van.
Sehol máshol: a szívünkben.
Bármink lehet, bármire lehetünk képesek,
amíg szívünket nem tudjuk megnyitni,
amíg nem vagyunk képesek szívünkkel látni és érezni,
addig alszunk, és álmodunk.
Álmodunk egy másik életet,
amit majd valaki elhoz nekünk,
amit majd valaki megvalósít helyettünk - és többnyire,
mégha látszólag történik is változás,
igazi,
mély átalakulás nem lehetséges.
Van egy pont, amivel, ha képesek vagyunk eggyé válni,
ha képesek vagyunk megnyílni felé,
azonnal elhozza a változásokat.
Szívünkkel látni annyit tesz: érzem és értem,
mit miért tesz a másik,
és elfogadom őt annak, amilyen,
felismerem benne, hogy semmi másra nem vágyik ő sem,
mint szeretetre,
talán még kívül keresi a megoldást ő is,
talán még azt gondolja,
majd a körülmények elhozzák a lelki békét, a megnyugvást.
Így éltem én is sokáig.
Aztán jött egy hatalmas ébredés, ami mindent felkavart - de főként azt a langyos vizet, amiben addig dagonyáztam.
Nem biztos, hogy észrevették rajtam mások.
Nem is ez a fontos.
Az sosem fontos, hogy mások mit gondolnak,
hiszen mindenki saját szűrőjén keresztül nézi a másik embert,
pontosabban azt hiszi: őt nézi, látja, de valójában saját maga gyengeségeit igyekszik eltakarni, amikor - látszólag - ítéletet mond egy másik emberről.
Ma már tudom: ahhoz, hogy lássunk,
fel kell nyílnia előbb a szemünknek.
Nem a fizikai szemünknek, egy belső, titkos szemnek,
ami addig ott szunnyad, és sokáig nem is tudunk róla.
Ha ez sikerül, egyszeriben megnyílik a világ,
és egészen másról kezd szólni minden esemény az életünkben:
tanítássá válik az élet, egy gyönyörű kalanddá, amit végig játszunk.
"Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő"
Mennyire igaz ez, csak mostanában értettem meg.
Amennyire éljük már a valóságot,
annyira nem tör már ránk a boldogtalanság, a keserűség,
annyira válik életünk részévé a belső béke, az öröm.
Ez a fordulat megváltoztathat mindent - bennünk.
A környezetünk is szépen lassan megváltozik,
semmit sem kell tennünk hozzá: belső fényünk másokat is felébreszthet.
Így változunk együtt.
Így változhat világunk.
Oly kevés elég, oly egyszerű mindez. "csak" fel kell ébredni álmunkból.
Köszönöm, hogy egyre jobban ébredezek.
Ezt kívánom neked is, és mindannyiunknak.