Háló

Ma éjjel valami történt.
Ma éjjel egyszeriben megértettem,
megértettem lelkemből az események láncolatát,
a hálót, melyet sző az emberi egó,
a fájdalmat,
a kétségeket,
a harcot, mit teremtünk,
és amihez ragaszkodunk erőnk végéig,
mert jobb, ha minden úgy marad ahogyan volt,
mert jaj, csak nehogy változzon bármi is,
jobb így,
jobb dagonyázni a langyos vízben!
Hitünk a biztonságról ingatag alapokon van mindaddig,
amíg ellenállunk a változásnak,
amíg nem ismerjük fel, hogy amiben élünk,
létünk mind-mind a változásra épül.
Minden lélegzetvételünkkel egy új erő,
egy új élet áramlik sejtjeinkbe,
megújítva testünket.
Minden pillanatunk a változásról szól,
és mégis,
képesek vagyunk a kétségbeesésbe rángatni magunkat,
ha az élet új helyzet elé állít.
Sokáig nem értettem a tanítást:
figyelem és megadás.
Végre most már megéltem, mit is takar ez a fogalom.
Figyelem magamat, miként reagálok a külső körülmények változására,
elcsípem az új érzést, ami életre kel bennem,
és figyelem,
és hagyom, hogy tomboljon, ha épp így akarja.
Felesleges elnyomni - magunknak ártanánk vele.
Elegendő tudni, hogy valami most itt van.
Valami, ami mély, esetleg fájdalmas,
esetleg robbanásra késztető,
esetleg szánalmas.
Itt van, és létezik.
Létezik, látszólag tőlünk függetlenül,
és mégis belőlünk ered.
A kis én kapaszkodna belé,
lubickolna benne, hurrá, szenvedhetek,
hurrá, ismét én győzök!
Bölcs, belső énünk tudja: ez is csak egy próbálkozás,
éppoly hamis, mint az,
hogy azt hisszük, szenvednünk kell,
mert ez az élet.
Végre, most áttört ez a háló,
valami hatalmas erővel rést nyitott rajta,
és ezért mélyen hálás vagyok.
Megérkeztem a békébe, és nagyon jó itt lenni.
Biztos itt volt mindig is körülöttem,
de még nem tudtunk összeolvadni.
Most már ez is megtörtént.
Béke van bennem, bár körülöttem látszólag harcban áll minden.
Már tudom, hogy az csak káprázat.
Ahova elindultam, egy új világ, és én boldog vággyal lépek át a kapuján,
boldog lelkesedéssel tárom ki karomat,
hogy átölelhessem.
Végre.

Szerelem

Teret nem ismerő, időt nem ismerő érzés.
Szerelem,
tele fénnyel,
játékkal,
bánattal,
néha sírással - élet.
Élet, melyet teremtettem,
melyet megszültem,
melyet viselek, és néha nehezen.
Egyetlen döntés született,
most már megértettem: Önmagam döntése erről a szerelemről.
Önmagam határoztam úgy: ez lesz életem kerete,
ez lesz a lehetőség,
melyben fejlődhetek,
ez lesz a tér,
melyben kiteljesedhetek,
ez lesz az,
amiben önmagammá válhatok,
egyre teljesebben,
egyre tisztábban.
Mégis ott bujkál néha a fájdalom,
előtör valahonnan,
fel nem ismert mélységekből,
aztán odébbáll.
Ha a hiányra figyelek, a hiányt élem meg,
ha a teljességben létezem,
megismerem a lélek mélységeit.
Mindent az dönt el,
hova tereljük figyelmünket,
hol vagyunk jelen: a múltban-e,
a jövőben-e,
vagy itt és most.
Ha kell távolabbra lépve,
ha kell, nagyítóval kutatva a gyökereket,
így is, úgy is fejlődünk.
Így is, úgy is beteljesítjük sorsunkat.
Lehet ez könnyebb, lehet nehezebb,
mi döntjük el.
A vicces az - szomorú mosoly,
hogy a nehézségeket is szemléletünk okozza.
Mert nincs más valóság,
csak a szeretet - ha képesek vagyunk
ezen az üvegen át nézni a világot,
már nem bánthat,
nem fájhat semmi sem.
Az út így teljesedik be: látásunk tisztul,
ahogyan szívünk nyílik.
Együtt haladunk ebben is, ahogyan másban is.
Társaink körülöttünk ugyanezt élik meg,
nem mindenki ébredt rá még,
hogy életét ő maga választotta.
Tapasztalásaink sorában ez a csepp lét töredék csupán,
de Most a leglényegesebb.
Ahogy tágul tudatunk,
észrevesszük a többieket,
felismerjük: ugyanazt élik ők is át,
ugyanazok a szenvedéseik,
ugyanannak örülnek - mindannyian egyek vagyunk.
Egymást segíthetjük és ezzel magunkat segítjük,
mert minden visszahat önmagunkra.
Ahonnan jövünk, és ahova megyünk,
ugyanaz: haza.

Valóság

Fellebben egy kép, ismét itt van, velem.
Honnan tűnt elő, kérdezem.
Kérdezem Önmagam, és kérem a segítséget Önmagamtól,
hogy felismerjem, hogy megismerjem, hogy megértsem.
Képek jönnek a múltamból, képek, miket elrejtettem magam elől,
gyermekkorom emlékei,
amik akkor fájtak,
amiktől akkor féltem, és amik elő-elő jönnek mai események tükrében,
megoldhatatlannak tűnő helyzetekben.
Egy kicsi lány félelmei ismét elérnek.
Nézem őket, évek távlatából, és érzem, hogy még mindig hatnak,
ha hagyom,
ha nem ismerem fel,
ha még mindig félek tőle.
Idő kell hozzá, hogy elengedjem.
Egy nap is, talán.
Aztán már könnyebb.
Nem könnyű felismerni, honnan eredeznek múltbeli félelmeink.
Mégis sikerülhet.
Amikor már újra éljük, amikor már látjuk azt a régi-régi helyzetet,
már gyógyulóban vannak a sebek.
Egyszerre, miután feltépődtek ismét - ki tudja hányszor is újra és újra,
lassan csitul a folyamat,
eltűnik a seb,
kitisztul minden.
Az a fájdalom már a múlté.
A múlté, ami már nincs.
Ez a megnyugvás ideje, végre.
Sebünk begyógyult.
Köszönöm.

Játék

Rácsodálkozok az eseményre, pedig én teremtettem:
egyetlen hárításommal kaput nyitottam a lehetőségnek,
és meg is jelent, amit hárítani igyekeztem.
Nevettem rajta.
Nevettem magamon.
Nevettem, és dudorásztam: engem már nem kötsz béklyóba többet,
megyek, merre tartja kedvem,
megyek, és nevetek mindenen,
ami körülvesz, mert egyszer féltem tőle.
Játszunk.
A játék szereplői mi vagyunk,
az életünk,
amit olyanná varázsolhatunk,
amilyenné szeretnénk,
vagy amilyenné nem szeretnénk.
Bevonzzuk, amitől félünk, és megteremtjük, amire vágyunk.
Tanítóm és Kedvesem huncutul rendezi a körülményeket.
A körülmények egyengetik életünket.
Mi van, ha már nem akarom így tovább,
mi van, ha bejelentem: kiszállok ebből a játékból,
majd folytatom egy másik szerepben,
majd folytatom, ha úgy adja kedvem,
vagy elengedem,
vagy elbúcsúzok tőle örökre?
A döntés az enyém, a következmény is az.
Behúnyom a szemem, és szívemre figyelek.
Az egyetlen iránytűre, ami vezethet.
Játékot játszunk, és élveznünk jó lenne.
Kiskoromban anyu mindig így figyelmeztetett: a gond nem játék!
Vagy gond, vagy játék.
A kettő együtt nem.
Akkor hát meghozom a döntést: melyiket választom.
Még mindig ugyanazt vágyom: boldogságot, örömet.
Dalt és táncot.
Megbékélést.
Ez minden.
A játékot választom.
Az életet választom.
A kettő ugyanaz.