Szerelem

Teret nem ismerő, időt nem ismerő érzés.
Szerelem,
tele fénnyel,
játékkal,
bánattal,
néha sírással - élet.
Élet, melyet teremtettem,
melyet megszültem,
melyet viselek, és néha nehezen.
Egyetlen döntés született,
most már megértettem: Önmagam döntése erről a szerelemről.
Önmagam határoztam úgy: ez lesz életem kerete,
ez lesz a lehetőség,
melyben fejlődhetek,
ez lesz a tér,
melyben kiteljesedhetek,
ez lesz az,
amiben önmagammá válhatok,
egyre teljesebben,
egyre tisztábban.
Mégis ott bujkál néha a fájdalom,
előtör valahonnan,
fel nem ismert mélységekből,
aztán odébbáll.
Ha a hiányra figyelek, a hiányt élem meg,
ha a teljességben létezem,
megismerem a lélek mélységeit.
Mindent az dönt el,
hova tereljük figyelmünket,
hol vagyunk jelen: a múltban-e,
a jövőben-e,
vagy itt és most.
Ha kell távolabbra lépve,
ha kell, nagyítóval kutatva a gyökereket,
így is, úgy is fejlődünk.
Így is, úgy is beteljesítjük sorsunkat.
Lehet ez könnyebb, lehet nehezebb,
mi döntjük el.
A vicces az - szomorú mosoly,
hogy a nehézségeket is szemléletünk okozza.
Mert nincs más valóság,
csak a szeretet - ha képesek vagyunk
ezen az üvegen át nézni a világot,
már nem bánthat,
nem fájhat semmi sem.
Az út így teljesedik be: látásunk tisztul,
ahogyan szívünk nyílik.
Együtt haladunk ebben is, ahogyan másban is.
Társaink körülöttünk ugyanezt élik meg,
nem mindenki ébredt rá még,
hogy életét ő maga választotta.
Tapasztalásaink sorában ez a csepp lét töredék csupán,
de Most a leglényegesebb.
Ahogy tágul tudatunk,
észrevesszük a többieket,
felismerjük: ugyanazt élik ők is át,
ugyanazok a szenvedéseik,
ugyanannak örülnek - mindannyian egyek vagyunk.
Egymást segíthetjük és ezzel magunkat segítjük,
mert minden visszahat önmagunkra.
Ahonnan jövünk, és ahova megyünk,
ugyanaz: haza.