Háló

Ma éjjel valami történt.
Ma éjjel egyszeriben megértettem,
megértettem lelkemből az események láncolatát,
a hálót, melyet sző az emberi egó,
a fájdalmat,
a kétségeket,
a harcot, mit teremtünk,
és amihez ragaszkodunk erőnk végéig,
mert jobb, ha minden úgy marad ahogyan volt,
mert jaj, csak nehogy változzon bármi is,
jobb így,
jobb dagonyázni a langyos vízben!
Hitünk a biztonságról ingatag alapokon van mindaddig,
amíg ellenállunk a változásnak,
amíg nem ismerjük fel, hogy amiben élünk,
létünk mind-mind a változásra épül.
Minden lélegzetvételünkkel egy új erő,
egy új élet áramlik sejtjeinkbe,
megújítva testünket.
Minden pillanatunk a változásról szól,
és mégis,
képesek vagyunk a kétségbeesésbe rángatni magunkat,
ha az élet új helyzet elé állít.
Sokáig nem értettem a tanítást:
figyelem és megadás.
Végre most már megéltem, mit is takar ez a fogalom.
Figyelem magamat, miként reagálok a külső körülmények változására,
elcsípem az új érzést, ami életre kel bennem,
és figyelem,
és hagyom, hogy tomboljon, ha épp így akarja.
Felesleges elnyomni - magunknak ártanánk vele.
Elegendő tudni, hogy valami most itt van.
Valami, ami mély, esetleg fájdalmas,
esetleg robbanásra késztető,
esetleg szánalmas.
Itt van, és létezik.
Létezik, látszólag tőlünk függetlenül,
és mégis belőlünk ered.
A kis én kapaszkodna belé,
lubickolna benne, hurrá, szenvedhetek,
hurrá, ismét én győzök!
Bölcs, belső énünk tudja: ez is csak egy próbálkozás,
éppoly hamis, mint az,
hogy azt hisszük, szenvednünk kell,
mert ez az élet.
Végre, most áttört ez a háló,
valami hatalmas erővel rést nyitott rajta,
és ezért mélyen hálás vagyok.
Megérkeztem a békébe, és nagyon jó itt lenni.
Biztos itt volt mindig is körülöttem,
de még nem tudtunk összeolvadni.
Most már ez is megtörtént.
Béke van bennem, bár körülöttem látszólag harcban áll minden.
Már tudom, hogy az csak káprázat.
Ahova elindultam, egy új világ, és én boldog vággyal lépek át a kapuján,
boldog lelkesedéssel tárom ki karomat,
hogy átölelhessem.
Végre.