Földrengés

Mély együttérzéssel nézem a képeket.
Mély fájdalomban élem át fájdalmukat.
Szívemből küldöm a fényt nekik,
mindenkinek,
aki most átéli, és aki nézi a megrázó képeket.
Reng a föld, és minden, ami eddig biztos volt,
egy pillanat alatt semmivé lesz.
A víz, amely éltet minket képes egy csapásra romba dönteni mindent,
amit addig felépítettünk.
Most érezni igazán, milyen kicsiny, és esendő az ember.
Most látni igazán, hogy életünk valamennyi biztonságosnak hitt pillanata múlékony. Legyünk együtt ezekben a napokban,
fogjunk ismét össze lélekben,
szívben,
és kérjük a kegyelmet,
és higgyjük, hogy kérésünk meghallgatásra lel!
A föld rengése mindenkit elér, azt is, aki azt gondolja,
az ő élete biztonságos messzeségben zajlik.
Úgy vélem, ideje felébredni, és rájönni:
mindenki saját életében megéli a maga földrengését ezekben a napokban.
Ami eddig úgy tűnt, örökre marad, ami volt,
mára már zakatolva összeomlott.
Egyetlen szempillantás alatt minden megváltozik körülöttünk.
Belül, egy kicsit mindig tartunk a változástól,
elkerülni már nem lehet.
Vegyük észre azt az új lehetőséget,
azt az ajándékot, amit egy-egy ilyen földrengés adhat nekünk.
Az egyik legszebb érzés: a mély együttérzés megnyithatja szívünket,
és beáradhat lényünkbe a kegyelemnek egy új rezgése,
ami megemel.
Többek lehetünk általa, és segíthetjük társainkat általa.
Nyissuk meg hát ezt az elzárt részt magunkban,
és árasszuk szívünk legszebb sugarát azokra,
akiknek most olyan nagy szüksége van rá!
Életünk emelkedhet, és magunkon keresztül emelhetünk másokat.
Mert nincs különbség köztünk.
Amit most ők megtapasztalnak,
helyettünk is teszik,
minket is segítenek vele.
Ugyanarra törekszünk: fejlődésre, emelkedésre.
Most hatalmas lehetőséget kaptunk rá.
Köszönjük. 

Most, hogy javában zajlik a tisztítókúrám,
egyre-másra lobbannak fel bennem a múlt fájdalmai.
Ismerős ez a történet, sok-sok léböjtön túl vagyok már,
és tudom, nemcsak a fizikai test tisztul, hanem testünk többi rétege,
érzelemtestünk is tisztítódik ilyenkor.
Mégis meglepett, ahogyan feltörtek azok a fájdalmak, amikről már írtam.
Agyunk tárolja a megrázó emlékeket, alkalom adódván előveszi őket,
és a fájdalmas emlék fájdalma azokban a pillanatokban épp oly erősnek tűnik,
mintha most történne az az esemény, most élnénk át azt a fájdalmat.
Pedig ez már a múlt.
Hogyan képes tárolódni az érzés?
Érzelemtestünkben, auránknak abban a rétegében,
amiről tudatos elménknek fogalma sincs, és szemünk nem látja.
Bármikor aktiválódhatnak ezek a régmúlt fájdalmak,
most még nem tudok jobb megoldást,
mint észrevenni, belemenni, és átengedni magamon.
Lehet, hogy nincs is jobb megoldás.
Ahhoz, hogy erre képesek legyünk, nagy jelenlétre, és - valljuk be - nagy bátorságra is szükség van.
Mélyen hiszem, hogy egy-egy ilyen felismert elengedéssel érzelemtestünk tisztul,
auránk felfényesedik, megkönnyebbülünk.
Egy ilyen nagy megtisztulás volt számomra a hipnoterápia.
Magzati korban szerzett érzelmi fájdalmat tudtunk oldani, olyan fájdalmat,
amit tudatos elmémmel felidézni képtelenség lett volna.
Még nem emlékszünk vissza arra az időszakra, amit édesanyánk méhében töltöttünk, azokra az érzésekre, örömökre, fájdalmakra, félelmekre.
Pedig, most már azt is megtapasztaltam,
egész életünket befolyásolhatja egy-egy akkor szerzett trauma.
Talán a szakkönyvek írnak róla.
Nem olvastam őket.
Ahogyan eddig is, magamon megtapasztaltam, és azután a magyarázatot megkapom. Amit már megéltem, az valós tapasztalás, amit a könyvekből olvasok,
még be nem épült ismeret.
Nagy különbség.
Élni, vagy olvasni az életről...
Hálás vagyok a sorsnak, hogy elvezetett hipnoterápiára,
úgy vélem, azóta életem több mozaikját sikerült a helyére tennem,
és lelkileg megtisztulva egy másik rezgésen folytathatom ezt a mi nagy kalandunkat,
amit földi életnek hívunk.
Remélem, az ajándékot, amit ott kaptam, hasznosítani tudom,
megszolgálhatom, amint elérkezett az ideje.
Vagy talán már ezt is teszem, mert az idő már itt van.
Köszönöm.

A héten előtűntek olyan félelmek, fájdalmak, melyekről már azt hittem, búcsút mondtunk egymásnak.
Ez a március hatalmas robbanással indult.
Szétterjedt belsőmben gondolataim mákonya, és rágott sebet egyre mélyebbre - legalábbis így indult.
Aztán felismertem: itt egy újabb lehetőség a kitekintésre:
a nehézségek átértékelésére, a csakazértis harmónia megteremtésére.
Tombolni akart bennem a múlt fájdalma,
utolsókat rúgott belém a félelem,
az elhagyatottság,
mindaz, ami már eltűnt, és ami egyszerre,
ki tudja honnan, ismét megjelent.
Nem győzhet már felettem,
akkor sem,
ha volt olyan pillanat, amikor majdnem legyőzni látszott.
Nem! - kiáltotta szívem. Nem! - kiáltotta bensőm,
először reszketve,
aztán egyre erősebben,
és egyre magabiztosabban.
Ennek már vége!
Ez csak a káprázat, az illúzió!
Ez nem ÉN vagyok!
Ez nem a fény, ez egy kisebb,
és egyre kisebbé zsugorodó hullám,
ami még elő-elő tör,
de ereje már nem lehet rajtam.
Tegnap már alig mozdultak a végtagjaim.
Nehézség volt lépnem, és megterhelő nap elé néztem.
Külső segítséget kértem, és kaptam.
A fájdalom, ami ellepte a testemet, mára már elmúlt, kiégett belőlem.
Fizikai testem így mutatja a belső háborúkat.
De legyőzhető a fájdalom, azaz nem harcolni kell ellene,
hanem átformálni,
hagyni,
hogy zakatoljon bennünk,
egyre erősebben, látszólag csillapíthatatlanul.
Távolodva figyelni a hullámokat,
ez az egyetlen megoldás ilyenkor,
tudván tudva,
hogy elmúlik majd ez is, mint minden, ami egykor nehéznek tűnt.
A lelki fájdalom fizikaivá lépett elő, szó szerint, hiszem járásomat blokkolta.
Ma már elmúlt.
Ismét harmonia költözött belém, lelkem és testem megnyugodott.
Elérkezett a megtisztulás.
Köszönöm az újabb megtapasztalást!