Valóság

Fellebben egy kép, ismét itt van, velem.
Honnan tűnt elő, kérdezem.
Kérdezem Önmagam, és kérem a segítséget Önmagamtól,
hogy felismerjem, hogy megismerjem, hogy megértsem.
Képek jönnek a múltamból, képek, miket elrejtettem magam elől,
gyermekkorom emlékei,
amik akkor fájtak,
amiktől akkor féltem, és amik elő-elő jönnek mai események tükrében,
megoldhatatlannak tűnő helyzetekben.
Egy kicsi lány félelmei ismét elérnek.
Nézem őket, évek távlatából, és érzem, hogy még mindig hatnak,
ha hagyom,
ha nem ismerem fel,
ha még mindig félek tőle.
Idő kell hozzá, hogy elengedjem.
Egy nap is, talán.
Aztán már könnyebb.
Nem könnyű felismerni, honnan eredeznek múltbeli félelmeink.
Mégis sikerülhet.
Amikor már újra éljük, amikor már látjuk azt a régi-régi helyzetet,
már gyógyulóban vannak a sebek.
Egyszerre, miután feltépődtek ismét - ki tudja hányszor is újra és újra,
lassan csitul a folyamat,
eltűnik a seb,
kitisztul minden.
Az a fájdalom már a múlté.
A múlté, ami már nincs.
Ez a megnyugvás ideje, végre.
Sebünk begyógyult.
Köszönöm.