Nézegetem a tüzes, arany-narancs követ, itt, a markomban.
Eljött velem, mert nem tudtam szememet levenni róla,
amikor néhány éve, Avalonban összetalálkoztunk.
Felülete sima, bársonyos, lágyan cirógató érintése.
Azonnal megszerettem.
Azóta kis éjjeli asztalkámon áll, Gábriel arkangyal képét tartja - összebarátkoztak az évek során.
Eggyé váltak.
Markomat összezárom, szememet behunyom.
A kő szellemét hívom, és kérem: engedje, hogy megismerhessem.
Várok.
Egy ideig mintha semmi sem történne.
Szemem csukva továbbra is.
Már tenyeremben érzékelem a kő rezgését, pulzáló, lágy ritmusban melegít.
Arra eszmélek, hogy kezdi betölteni testemet,
már nem csak a tenyerem érzékeli rezgését,
már terjed szét, eléri szívemet, eléri méhemet,
már itt dobog, lüktet bennem,
már átengedi erejét nekem, már eggyé válunk.
A kő és én egyek vagyunk, bennem él ő tovább,
érzékelem, és érzékel.
Életre segítem, és segíti életemet.
Ő és én.
Köszönöm Neked, hogy engedted,
hogy megismerjelek,
hogy szerethesselek,
így,
EGYként Veled.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése