Bohóclétünk

Nem tudtam letenni a könyvet.
Amikor már összeolvadtak szemem előtt a sorok,
már a szavakat csak láttam,
de nem fogtam,
nem éltem őket,
akkor egy kicsit megpihentem.
Aludtam rá egy keveset.
Olyankor beépült a tartalom.
Lelkemben táncoltak a bohócok,
lelkem táncolt bohócként,
együtt hallgattuk a muzsikát,
együtt repültünk,
együtt szerettünk.
Egyre mélyebben ismertem magamra,
egyre sürgetőbb késztetés volt,
hogy bevalljam - magamnak először,
igen, én is a bohóctársadalom tagja vagyok!
Eddig nem tudtam.
Pontosabban a fejem nem tudta, a szívem igen.
Büszkeség öntött el, vagy tán nem is büszkeség ez,
hanem az együvé tartozás öröme, derűje.
Dudorásztam magamban, és öleltem a Mestert,
akit bohócéletemben kaptam.
Tudom,
hogy a világ mást lát,
tudom,
hogy csak kevesen halljuk a zenét,
tudom,
hogy nehéz elindulni,
hogy táncoljunk,
még nehezebb felismerni a valódi szabadságot,
amit szívünkben élhetünk meg.
Tudom, és mégis hiszem:
minden segíthet,
hogy oda jussunk,
hogy megélhessük,
egyre többen a bohóc lét valódiságát,
azt az örömet,
amit adhat a másság,
azt az igazságot,
amit meglátnunk
van lehetőségünk,
van időnk,
és van jelenünk.
Bohócként talán nem ért meg a környezet,
mégis nevetünk és mégis hatunk.
Nem látom azt, hogy másként is lehetne élni.
Nem hiszem azt, hogy másként is érdemes élni.
Felnézve, most, ebben a pillanatban ráébredtem:
alkalmi fenyőfámon - a gyönyörű szobafenyőn,
aki ilyenkor, az ünnep idején csodába öltözik,
csendesen meglapulva,
boldogan pihe-puhán libegve fent maradt egy dísz.
Elbújt, amikor megfosztottam kincseitől.
Nem láttam őt,
így ott maradt, ahova feltettem:
egy szellő könnyű, hófehér angyalka.
Onnan mosolyog rám.
Most már tudom, hogy ez a legvégső igazság.
Mert rábólintottak az angyalok.
(mély tisztelettel Müller Péter könyve előtt meghajolva: Isten bohócai)