Kapcsolatok

Életemben - hittem - nagyon sok fontos kapcsolódásom volt.
Lehet, egyáltalán nem kapcsolódtam itt a földi létben erősen soha.
Függőségek, amik kialakultak, lassan eltűntek.
Árnyai elő-elő köszönnek, felszikráznak még néha, de erőtlenek.
A legszorosabb valahai kötés a szülőkhöz kapcsolt.
Talán ennek elengedése volt a legnehezebb.
Úgy látni őket, amilyenek valóban voltak,
nem kisgyermekként, aki kapaszkodik,
hanem felnőttként,
emberként.
Tisztán látni életüket,
viaskodásaikat,
árnyaikat,
erejüket,
fényüket.
Amikor ez már elérkezik, a megnyugvás ideje.
A lelki békéé.
Szépen,
lépésről lépésre minden eddigi kapcsolatom
fénybe került - lelkem fényébe,
ahol a megértés, az együttérzés a vezetőm.
Ahol látom, hogy mindannyian küzdünk.
Küzdünk, mert nem látjuk, hogy mindaz,
ami körülvesz általunk teremtődött,
és általunk létezik.
Így el is múlik.
Ami elmúlik, nem a valóság, csak illúzió csupán.
Ami örök, azt az emberi szem nem látja.
Azt a szívünk látja.
Ahhoz, hogy ez a szemünk megnyíljon, idő kell.
Idő, ami szintén illuzórikus - egyszer gyorsan, rohanvást telik,
egyszer unottan kullog.
Mégis, mi az, ami mindent képes megváltoztatni,
és másként élni, másként látni - igazabban, valódibban?
Az a fény, lelkünk fénye,
ami, mire ha már ráeszmélünk, észrevesszük,
megértjük,
elfogadjuk létezését,
aminek, ha teret adunk életünkben,
minden, ami mulandó,
egyszeriben elveszti jelentőségét.

Elveszti a lehetőséget, hogy fájjon.
Marad az öröm.

Az út hullámvasúthoz hasonlatos,
le-fel, le-fel,
de a hullámok egyszeriben csitulni képesek,
és a kocsi fent marad,
ahonnan látjuk a táj csodáját,
ahol ragyog a nap,
ujjongunk a fényben,
ragyogunk, belülről.

Megérkeztünk, otthon vagyunk.

Ezt a megérkezést kívánom mindannyiunknak ebben a (látszólag) új évben..!