Egy kép, egy látomás elevenedik meg bennem és körülöttem.
Ott volt mindig, bár nem láttam,
most felfénylik, olyan erővel, hogy szinte hátratántorít.
Nézem.
Csodálom.
Hozzá bújok, átölel.
Engedem.
Végre megérkeztem.
Mindig is ezt kerestem.
Mégsem értettem, mi hozhatja el, milyen körülmény szükséges érkezéséhez.
Most már itt van, kiteljesedve.
Hála érte, hogy megérkezett!
Hála érte, hogy megismertem!
Hála érte, hogy kapcsolatban lehetek vele!
Hála érte, hogy itt lehet!
Életem beteljesedett és kiteljesedett.
Mi az, mire vágyhatok még?
Lebegek a köztes térben,
és érzem: hamarosan új életbe születek bele.
Elkezdődhet, ami folytatódik,
mert vége nincs az létnek,
ruhát cserélünk csupán.
Lelkem öröme, vágya beteljesedett.
Most csend van.
Üresség.
Minden.
Búcsút intek annak a csepp szilánknak,
amit szívembe bezártam, és hasogatott néha.
Már nem fáj tovább.
Nincs.
Ami most jön el, még ismeretlen.
Tudatom korlátja takarja el.
Vagy csak így hiszem.
A korlátok épp most dőlnek össze.
Megnyílik a tér, a szabadság - fussunk hát,
induljunk,
kacagjunk,
kergetőzzünk,
gyermekként éljük meg végre,
ami a miénk,
most már mindörökre,
az út öröme,
a megérkezés
haza.
Ámen.