Böjt

Tűnődöm.
Mi végre vagyunk itt, mi a dolgunk,
mit érünk el, mit haladunk meg,
mi az, ami hajt, és fényez,
mi az, ami megköt itt, ebben az életemben?
Lassan, lépésről lépésre élem át életem eddigi eseményeit,
megköszönöm, hogy velem voltak, megáldom és elengedem őket.
Lassan, lépésről lépésre haladok bensőmben,
tárom fel az elrejtett, sötét részeket,
megnézem, megáldom, megköszönöm jelenlétüket, és elengedem őket.
Egyre nagyobb a csend, egyre mélyebb a sötétség.
Már a nincsbe érkeztem, már egy vagyok vele.
És akkor, egy parányi fény villan fel előttem,
picurka, alig látom,
szemem szokja fényét, és ahogyan átölelem ezt a csöpp fényt,
derengeni, nőni kezd bennem,
már egyre nagyobb, egyre fényesebb, egyre közelibb.
Már semmi sem köt semmihez,
lelkem utolsó vágyát is elengedem, és lám, a fény közelít,
megérkezünk, eggyé válik velem.
Én vagyok a Fény, EGY vagyok vele, lebegek, és érzem: ez már az az állapot,
ez már az út beteljesedése, a hazatérés, az otthon melege.
Végre.
Fürdök a fényben, őrzöm a fényem, és nyújtom felétek,
hogy adhassam nektek, amit én is kaptam.
Ez a legtöbb, ez a minden,
ez a SZERETET aminek nincsen kezdete,
nincsen vége,
létezik, mert adják nekünk,
létezik, mert tovább adjuk.
Ez az ÉLET.
Köszönöm.